2016 novemberében egy New York-i utamon odafelé az Air Canada légitársaságot próbáltam ki. Íme a részletek:
Air Canada 833
Brüsszel (BRU) - Montreál (YUL)
2016 november 23. péntek
Indulás: 10:16 CEWT
Érkezés: 12:03 EST
Repülőgép: Airbus A330-343 (C-GHKR)
Ülés: 19G (turista)
Fotó: ©Hámori Ferenc - If
A repülőjegyet indulás előtt másfél nappal vettem meg. A teljes útvonal BUD-BRU-YUL-EWR, visszafelé pedig EWR-DUS-BUD volt. Nem ez volt a legolcsóbb jegy, de odafelé a leggyorsabb eljutást biztosította, és azért is döntöttem emelett, mert a hazaút Newark - Düsseldorf szakaszán egy A340-600-assal sikerült jönnöm, ami régóta az egyik kedvenc típusom, de kipróbálni korábban még nem volt lehetőségem. Ebben a posztban viszont részletesen csak a Brüsszel - Montreál - Newark útról írok, amit egy Air Canada A330-300-as valamint egy CRJ100-as fedélzetén tettem meg.
Az utazás napján éppen Lufthansa sztrájk volt, de szerencsére ez nem érintette a Budapest - Brüsszel járatomat, ugyanis azt a Brussels Airlines üzemeltette, ami hiába 100%-os Lufthansa-tulajdon, nem vett részt a munkabeszüntetésben. Becsekkoláskor viszont egy kellemetlen meglepetés fogadott. Az ESTA és ETA adataimat kérték tőlem, amiből az ESTA-t gond nélkül be tudtam mutatni, viszont utóbbiról fogalmam sem volt, micsoda. Mint kiderült, éppen másfél hónappal korábban tette kötelezővé a kanadai kormány magyar állampolgárok számára az elektronikus beutazási engedély kiváltását, ami még rövid átszállásokra is kötelező. Szerencsére jóval a gép indulása előtt kint voltam a reptéren, így volt időm felhívni a testvéremet, hogy gyorsan töltse ki az adatlapot, amit (hajnali 4 órakor érthető okokból) nem túl lelkesen, de teljesített. Apróság, hogy habár 7 kanadai dollár az ára, tőlem valamiért háromszor ennyit vontak le, a panaszlevelemre pedig azóta sem válaszoltak. De ott ez nem érdekelt, örültem hogy felengedtek a gépre.
A Brussels Airlines egy félfapados valami, ne várjon semmilyen ellátást rajta az ember. Ugyan fel van tüntetve, hogy a Brüsszelből interkontinentális járatra átszállók ingyen kérhetnek egy üdítőt, mint kiderült, ez csak a Brussels Airlines által üzemeltetett gépekre vonatkoznak. Egyéb Star Alliance partner járatokra átszállókra nem, de még codeshare egyezmény alapján Brussels Airlines járatszám alatt tovább közlekedőkre sem áll az ajánlat. Azért az az egy kóla jól esett volna, de nem kár érte.
Brüsszel Zaventem (BRU) repülőtéren egy terminál van, két nagy mólóval (plusz néhány külső állóhellyel). Egyik a schengeni, másik a non-schengeni járatokat fogadja és indítja. Érkezéskor nem kell újra átmenni a biztonsági ellenőrzésen, egyből a terminálba érkezik az utas. Az útlevélellenőrzés után az Air Canada járatának kapujánál meg kell jelennie minden átszálló utasnak, ahol új beszállókártyát állítanak ki, ellenőrzik a vízum meglétét, és egy néhány kérdéses interjún is át kell esni, ahol arra voltak kiváncsiak miért megyek Kanadába, meddig leszek ott, tervezek-e munkát vállalni, és ilyesmik. Szóvá tettem nekik, hogy az új beszállókártyán nem az előzetesen ablak mellé lefoglalt helyem szerepel, erre az volt a válasz, hogy sajnálják, a gép tele van, és nem tudnak más helyet adni. Előfordul az ilyesmi.
A beszállás a tervezett indulás előtt már 45 perccel elkezdődött, de eléggé elhúzódott. Végül negyed órás késéssel szálltunk fel a 19-es kifutóról.
A gép egy Airbus A330-343, ilyenből a légitársaságnak 8db van, és némiképp korosodó típus már, átlagéletkoruk 17 év. Amiket azóta már a brüsszeli útvonalon lecserélték a sokkal korszerűbb 787 Dreamlinerekre. Ennek ellenére belül nem tűnt leharcoltnak a gép. Turista osztályon 2-4-2 volt az üléskiosztás, ami az egyik legnépszerűbb az utasok körében, tekintve hogy bárhol is ülünk, legfeljebb egy embernek kell felállnia ahhoz, hogy kijussunk a folyosóra, és ez az elrendezés a párban utazóknak is ideális. A 2-4-2 konfiguráció egyébként szinte csak az A330-ra jellemző, továbbá az Airbus A380-asok emeleti részein, és a kihalófélben levő A340-eseken. Valamint van néhány nagyvonalú Dreamliner-üzemeltető, mint az ANA (akik egyébként újabban a Dreamlinert is 2-4-2 helyett az iparági sztenderdnek tekinthető 3-3-3 konfigurációval üzemeltetik). Ha pedig már az üléseknél tartunk megjemlíteném, hogy akad pár igazán spórolós társaság, akik az A330-asba is belezsúfolnak soronként 9 embert, 3-3-3 elrendezésben. Ilyen például a pár évig Budapestre is járó AirTransat, valamint a távolkelet fapadosai: a Cebu, AirAsia és társaik.
Én a 19G széket kaptam, ez a középső üléssor jobb szélén, a folyosó mellett volt. Ide ki volt készítve a szokásos párna és pokróc, egyik sem érdemel különösebb leírást. teljesen átlagos gagyi minőség, neylon csomagolásban, hogy a tisztaság látszata meglegyen. Mert bizony nem egyértelmű, hogy ezeket minden használat után kimossák.
A felszállás után nem sokkal megkezdődött az első kör ital felszolgálása. Itt ért az a kellemes meglepetés, hogy kétféle viszkit is lehet választani, az egyik a Canadian Club, a másik pedig Johnnie Walker, mégpedig Black Label. Ez még ha nem is sokkal drágább a Red Label-nél, szép gesztus tőlük, arról nem beszélve, hogy sörökből is négy félét lehetett választani. Bő húsz perccel később pedig az ebédet is hozták. Volt benne egy amerikai káposztasaláta, főételnek pedig sült csirkemell porból készült burgonyapürével, és ízetlenre párolt zöldségekkel, mindez leöntve egy egész finom szósszal. Desszertnek pedig egy mazsolás-csokis kekszet adtak. Mellé pedig volt még egy kis buci, vajjal és egy két decis víz. Az evőeszköz szett egy teljesen fantáziátlan egyszerű műanyag készlet volt. Ez az adag a fél fogamra elég volt, és mivel a mellettem ülő srác teleette magát a bizniszváróban, nekem adta a sajátját, teljesen jóllaktam.
A légiutaskísérők nagyon kedvesek voltak, remekül igazolták a kanadai sztereotípiákat. Mindenben készségesen segítettek, fél óránként tálcával jártak körbe üdítőket kínálva, amikor pedig lefagyott az előttem levő ülésbe épített szórakoztatórendszer, sűrű elnézéskérések közepette újraindították. Az IFE (In-flight entertainment) egy régebbi darab volt, elég nehézkesen kezelhető. A jack csatlakozó pedig a karfa elején volt, amit a mellettem ülő legalább négyszer véletlenül kihúzott a helyéről.
A járat eseménytelenül telt, és hiába álltam fel néha kinézni az ablakon, az egész óceán fölött sűrű felhőzet volt. Leszállás előtt egy órával kezdték a második étkezést, ami ezúttal egy Monty's bakehouse gyorsfagyasztott pizza-szerűség volt. Ez egy nagyon népszerű snack a légitársaságok körében, korábban a British Airways, American Airlines és Qantas fedélzetén is pontosan ugyanilyet kaptam.
Megközelítéskor a felhőzetből csak 100 méteres magasságban léptünk ki, nagyon szép látvány volt a hóval borított táj. Novemberben nem is vár mást az ember Kanadától. Leszállás után még egy negyed órát várni kellett, mert a számunkra kijelölt kapu elől még nem indult el az előző gép. Én Montreálban átszálltam, Newark felé. Sajnos az Egyesült Államokban minden külföldről érkező utasnak, legyen az USA állampolgár, vagy ESTA-val érkező utas, hosszú sorokat kell várakozni. Nekem az eddigi rekord egy két és fél órás sorbanállás a JFK repülőtér 7-es terminálján, de Los Angelesben is volt hogy két órába telt, mire beengedtek az országba. Ez a procedúra viszont elkerülhető, ha az ember olyan városban száll fel USA-beli járatokra, ahol az úgynevezett preclearence elérhető. Ilyenkor az Egyesült Államok határőrei már az indulási repülőtéren elvégzik a beléptetést az országba, és az USA-ba érkezve olyan, mintha belföldi járaton utaztunk volna. Ez egyrészt előnyös, mert ha esetleg valakit visszafordítanak, akkor nem kell megvennie a repülőjegyet a kiindulási országba, hiszen még el sem indult, valamint nem elhanyagolható módon, jellemzően sokkal kisebb a várakozási idő. Ilyen preclearence állomások először Kanada nagyobb repülőterein lettek telepítve, de már Abu-Dzabi, Írország, és a Karib-térség egyes légikikőtőkben is elérhetőek. A későbbiekben tervezik még több helyen a preclearence bevezetését, de ez nem olyan egyszerű. Nem mindenki nézi jó szemmel, hogy amerikai határőrök dolgoznak a repterén, aminek egy szeglete egy nagykövetséghez hasonlóan az USA felségterületévé válik. Ferihegyen emiatt nem kell aggódni, nincs egyelőre annyi járat, hogy érdemes legyen fenntartani egy amerikai határállomást. Mert egy darab járat sincs. Majd 2018 májusától. De preclearence akkor sem lesz. Ha valaha eljutunk odáig, az legkorábban 10 év múlva várható.
A preclearence során volt egy biztonsági ellenőrzés, majd várakozni kellett, amíg egy kijelzőn az utas neve zöldre nem váltott. Azért volt erre szükség, mert meg kellett várni, amíg az előző gépből kirakodják a bőröndöket, majd azok továbbszállítását jóváhagyja a TSA. Ilyenkor átvilágítják a bőröndöket, és indokolt esetben, valamint random néha ki is nyitják és átnézik a tartalmát. Velem is ez történt. Adnak viszont ilyenkor egy kedves kis ajándékot is. Egy cetlit, amiben elismerik, hogy ők túrták fel az utas csomagját. Természetesen itt is fordulnak elő rémtörténetek, mint például az édesanyja hamvait szállító férfival. Miután végre zöldre váltott a nevem, és mehettem tovább az útlevélellenőrzésre, ott egy 20 év körüli srác kérdezett mindenfélét, kezdve az anyagi helyzetemről, munkahelyemről párkapcsolati státuszomon át az utazásom céljáig. Végül csak megkaptam a pecsétet az útlevelembe, és mehettem tovább az átszálláshoz.
Air Canada 8492
Montreál (YUL) - Newark (EWR)
2016 november 23. péntek
Indulás: 14:15 EST
Érkezés: 15:07 EST
Repülőgép: Bombardier CRJ100
Ülés: 11A (turista)
Innen egy CRJ100-assal repültem Newarkra, ami a jégtelenítés miatt 30 perces késéssel rajtolt. Montreál repterén nem a jégtelenítő kocsi megy a géphez, hanem a gép megy egy külső állóhelyre ahol ez megtörténik, és itt bizony sorba kell állni. Viszont megérte, mert Type IV jégtelenítő folyadékot használtak, amilyet korábban még csak képen láttam. Ez ugyanis zöld. Jól néz ki. A repülőgép nagyon kicsi, 50 férőhelyes mindeössze, de még így sem a legkisebb gépe az Air Canadának. Én egészen hátul ültem, ahol a hajtóművek is vannak, így nagyon hangos volt a gép, és a kényelem is hagy némi kivánnivalót maga után, nem egy kényelmes gép. Itt a 20 grammos sóspercen kívül csak egy kávé/tea volt az ellátás. Az 50 perces utat köetően csak a bőröndömet kellett felkapni, és máris kint voltam a terminálból, mindenféle sorbanállás, útlevélellenőrzés nélkül.
Ahogy a képeken látszik, a CRJ100-as nagyon aprócska kis repülőgép. A New York-i skyline viszont megunhatatlan.
Összességében az Air Canadáról nagyon pozitív tapasztalataim vannak, máskor is szívesen repülnék velük. Végtelenül kedves személyzet, jól karbantartott, tiszta géppel. A felszolgált étel minősége nem volt komolyan vehető, de az italválaszték ezt némiképp kárpótolta. Fontos viszont megemlíteni, hogy a Budapest - Toronto járatot, ami 2018-tól már harmadik éve közlekedik a nyári menetrendben, sajnos nem ez az Air Canada, hanem annak a gyengébb színvonalú leányvállalata üzemelteti. Az Air Canada Rouge még öregebb, Boeing 767-esekkel repül, amiken a lábtér kisebb, és nincsen fedélzeti szórakoztatórendszer sem. De elvileg az ellátás ugyanaz.
